Az arany zsebóra

Mi egy olyan család vagyunk, ahol a családi ereklyék nagyon nagy eszmei értékkel bírnak. A nagyi arany medálja, a családi gyűrű és a dédnagyapánk zsebórája. Tudjátok, amikor a filmekben is vannak azok a jelentek, amikor valaki végre megkapja a hőn áhított ékszert, akkor annak mindig van egy szimbolikus jelentése. Nagy becsben vannak tartva, hiszen generációról, generációra szállnak és ha rájuk tekintünk, mindig arra gondolunk, ha ez a kis ékszer mesélni tudna, akkor vajon milyen történeteket mondana. A nagyi medálja mondjuk egészen az 1800-as évek elejéig nyúlik vissza, azóta van a családban ez a kis ékszer, és mindig öröklődik. Én az esküvőm napján kaptam meg anyutól, és ha egyszer lányom lesz, ő is megfogja kapni tőlem. Na de ez a történet, most nem rólam fog szólni és a nagyi medáljáról, hanem Zsombiról, az én egyetlen testvéremről.

Zsombi, a kisöcsém, most fogja letenni a mesterdiplomáját, szóval már nem is annyira kicsi, meg a legtöbben már nem is Zsombizzák, hanem a teljes nevén szólítják, mert építészmérnökként, már most elég komoly pozíciót foglal el a munkaerő piacon. Egy nagyon neves cégnél dolgozik, már gyakornok kora óta, és a mester diploma megszerzése után, nagyon jó esélye van egy előléptetésnek, vagy akár egy külföldi továbbképzési programban való részvételre is. Mindennek ellenére nekem mindig a kisöcsém marad, akit anno fel kellett segíteni a porból, amikor elesett a kismotorral és gyógypuszit kellett adni a térdére, ha véletlenül megütötte.

A diplomaosztójára egy igazán különleges ajándékot szerettem volna neki adni, hiszen mégiscsak nagy mérföldkőhöz érkeztünk és szerettem volna érzékeltetni vele, hogy mennyire büszke vagyok rá. Nagyon sokat dolgozott, hogy elérkezzen ez a nap, és mindig lelkiismeretesen tanult a vizsgákra is. Valóban megérdemelt egy szép ajándékot. Mivel pont a napokban panaszkodott, hogy a kezd tönkre menni a karórája, úgy döntöttem, hogy ez lesz a tökéletes ajándék: egy új karóra.

Nyakamba vettem a várost, és elkezdtem járni az óraboltokat. Alapjába véve eléggé válogatós fajta vagyok és mindig az a célom, hogy a legtökéletesebb ajándékot vegyem meg, de magam sem gondoltam, hogy ez ennyire nehéz feladat lesz. Rengeteg órást végig jártam, rengeteg órát végig néztem, ilyen márka olyan márka, ha nem voltam 15 órásboltban, akkor egyben sem. Az internetet is teljesen felforgattam, már olyan oldalakon jártam, ahol olyan különleges darabokat lehetett kapni, ahol minden egyes alkatrész fából készült, mégis 10 éves garanciát vállaltak rá. Találtam olyat is, ahol olyan különleges bőrszíjakat lehetett venni, amik egyenesen Indiából érkeztek, és gondosan kézzel varrtak, de megmondom őszintén egyik sem volt az igazi. Egyszerűen mindegyiknél azt éreztem, hogy hiányzik belőle valami, pedig az ár kérdést már rég elengedtem, úgy voltam vele, teljesen mindegy, hogy mennyibe kerül, ha megtaláltam a tökéletes darabot, akkor meg fogom venni, kerüljön bármibe.

Megkérdeztem az összes ismerősömet, hogy nem tudnak-e valami különleges darabot ajánlani, már napokig csak ez körül forgott az összes gondolatom, de sehogy nem sikerült dűlőre jutnom. Pedig még volt egy végső mentsváram, egy nagyon különleges órásbolt Szegeden, oda is elutaztam, hátha, de nem. Nagyon csalódott voltam, hogy képtelen vagyok megtalálni a tökéletes órát.

Már kezdtem feladni a reményt, és más ajándékötleteken kezdtem gondolkodni, amikor egyik délután, felugrottam a nagyszüleimhez, hogy elkérjem tőlük a bevásárlólistát. Ugyanis ők már jóval 80 év felett járnak, így öcsivel felváltva szoktuk vállalni a nagybevásárlást, ezen a héten pedig én voltam a soron.  Mondta a mama, hogy most főzte le a kávét, üljek le egy picit, mert látja, hogy valami nincsen rendben. Elmeséltem neki, hogy már a fél világot bejártam, fizikálisan és virtuálisan is, hogy találjak Zsombinak egy meseszép órát, de egyszerűen nem bukkanok rá sehol a megfelelő darabra. Váltottunk még néhány szót, aztán csak ültünk csendben, és szürcsölgettük a kávét. Nem volt ezzel semmi gond, sokszor szoktunk így ücsörögni, de én különösen szeretem. Van benne valami meghittség, béke és nyugalom. Szinte érezni a levegőben és a szoba atmoszférájában, ahogy hallgatod a falióra kattogását, érezed, hogy jó helyen vagy.

Szóval ebben az idilli kis miliőben üldögéltünk, amikor egyszer csak a papi csoszogott ki a konyhában miközben szorongatott valamit a kezében. Láttam, hogy fejben valahol máshol jár, és talán egy kicsit ködös is a tekintete, ezért hirtelen azt hittem, hogy valami baj történt és gyorsan felálltam a székből, hogy segítsek neki leülni. A szívem ezerrel kalapált, nem tudtam, hogy mi történik, aztán a szemem sarkából megláttam, hogy a mami már mosolyog, ő már tudta mi fog következni.

Papiról tudni kell, hogy nem egy beszédes, vagy érzelgős típus, de mindennek ellenére vajszíve van. Tudjátok, az a fajta idős bácsi, akin látszik, hogy már nagyon sok mindent megélt. Látszik rajta az élet összes bölcsessége is, és az is, hogy milyen szörnyűségeket kellett átélnie, amikor a seregben szolgált a háború idején.

A kezében, egy ütött köpött kis dobozkát szorongatott, majd miután kinyitotta, megláttam, a benne lapuló arany zsebórát, amit Zsombi mindig titokban meglesett, amikor a papa nem figyelt, és tudtam, hogy még a mai napig eszébe jut ez a családi ereklye. Papi kissé félszegen tolta elém a dobozt és annak a tartalmát, ugyanis ő mindeddig úgy gondolta, hogy Zsombihoz valami sokkal modernebb darab illik, biztos nem egy 100 éves zsebórát szeretne, de akkor elmeséltem neki azokat az estéket, amikor Zsombi kiszökött a kiságyából, és titokban csodálta ezt a zsebórát, ami a dédnagyapjáé volt és olyan sok elképesztő történetet hallott már róla. Megható pillanat volt ez mindannyiunknak, és láttam a kissé zsémbes nagypapámon, hogy hosszú idő után végre újra elmosolyodott.

Végül sikerült meggyőzni a nagyszüleimet, hogy ők adják oda Zsombinak a zsebórát, viszont mivel nem szerettek volna vele nagyon feltűnést kelteni, a családban, ezért úgy döntöttek, hogy még a diplomaosztó előtt meglepik vele az unokájukat. Én személy szerint nagyon örültem, hogy Zsombi ilyen szép ajándékot fog kapni, még akkor is, hogy így nekem ki kellett találni valami újat, ami lehetett bármi, ezt nem tudta lepipálni.

 A nagy napon Zsombi izgatottan készülődött, már majdnem beültünk a kocsiba, amikor hirtelen visszafutott a lakásba, mert ott hagyott valamit. Csak a kocsiban láttam meg, hogy a zsebórát szorongatja és ugyanolyan gyermeki izgatottsággal csodálja, mint azokon az éjjeleken, amikor kisgyerekként kilopózott, amikor a mama és a papa már aludtak. Nálatok mi a helyzet a családi ereklyékkel?